a kezdetek

Közös történetünk tavaly novemberben kezdődött, amikor is a kislányom megfogant. A várandósság elég eseménydús volt. Az első napokban felhőtlenül boldogok voltunk a férjemmel, aki akkor még nem volt a férjem. Aztán nálam jelentkezett a pánik, ami rendszerint megtörténik, amikor tudatába kerülök annak, hogy az életem megváltozik.
Körülbelül egy hét múlva a csendes pánikot felváltotta a lelkiismeretfurdalás, hogy ez a pici baba a pocakomban most biztos megérezte, hogy elbizonytalanodtam. Na ezután végre erőt vettem magamon és próbáltam élvezni a két hónapig tartó nemcsak reggeli rosszulléteket és a tervezgetést, hogy kinek mikor és hogyan adjuk tudtára, hogy babát várunk.
A várandósság életem legszebb időszakai közé tartozott és teljesen jól viseltem. Im
ádtam ahogy nagy pocakkal vonulva lépten nyomon megállítottak és kedvesen érdeklődtek az emberek.
Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy az utolsó hónapban sokkal jobban lefoglalt a ház rendbetétele a mániákus rendrakások és takarítások, mint az hogy felkészüljek a szülésre, jól indult ugyan, de keserves kínok között végződött. Nem volt a végén nagy katarzis és megkönnyebbülés. Örültem ugyan, hogy a kislányunk egészséges de annyira fájt minden és olyan kimerült voltam, hogy amikor bejött a férjem a babával, az volt az első mondatom, hogy:
- Soha többet nem szülök gyereket.