A kezdetek - folyt. köv.

A négy kórházban töltött nap után alig vártam, hogy haza kerüljünk. De a rám jellemző pánik újra elfogott. Mások elolvadnak a gyönyörűségtől, amikor hazakerülnek, az újszülöttjüket babusgatják reggeltől estig és repkednek. Én meg szorongtam, csak arra tudtam gondolni, hogy most mi lesz velünk, megváltozik az életünk. Emellett persze az iszonyú lelkiismeretfurdalás (menetrendszerint) mivel volt 9 hónapom, hogy felkészüljek a változásra, mégsem sikerült.
Nagyon rossz érzés, amikor tudod, hogy boldognak kellene lenned, a helyedben minden "normális" ember boldog lenne, és mégsincs meg a lelkedben az érzés, csak a félelem és a szorongás.
A védőnéninknek és a barátnőimnek köszönhetően nem kellett magamba folytanom ezeket a dolgokat és lassan egyre tudatosabb lettem és napokon belül az anyai érzések is elkezdtek felülkerekedni a lehangoltságon és búskomorságon.

a kezdetek

Közös történetünk tavaly novemberben kezdődött, amikor is a kislányom megfogant. A várandósság elég eseménydús volt. Az első napokban felhőtlenül boldogok voltunk a férjemmel, aki akkor még nem volt a férjem. Aztán nálam jelentkezett a pánik, ami rendszerint megtörténik, amikor tudatába kerülök annak, hogy az életem megváltozik.
Körülbelül egy hét múlva a csendes pánikot felváltotta a lelkiismeretfurdalás, hogy ez a pici baba a pocakomban most biztos megérezte, hogy elbizonytalanodtam. Na ezután végre erőt vettem magamon és próbáltam élvezni a két hónapig tartó nemcsak reggeli rosszulléteket és a tervezgetést, hogy kinek mikor és hogyan adjuk tudtára, hogy babát várunk.
A várandósság életem legszebb időszakai közé tartozott és teljesen jól viseltem. Im
ádtam ahogy nagy pocakkal vonulva lépten nyomon megállítottak és kedvesen érdeklődtek az emberek.
Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy az utolsó hónapban sokkal jobban lefoglalt a ház rendbetétele a mániákus rendrakások és takarítások, mint az hogy felkészüljek a szülésre, jól indult ugyan, de keserves kínok között végződött. Nem volt a végén nagy katarzis és megkönnyebbülés. Örültem ugyan, hogy a kislányunk egészséges de annyira fájt minden és olyan kimerült voltam, hogy amikor bejött a férjem a babával, az volt az első mondatom, hogy:
- Soha többet nem szülök gyereket.